A nagy találkozás

Miután befejezte az evést, s ereje már nem volt továbbmenni, ezért elővette kedvenc könyvét. Már nagyon belemerült az olvasásba, mikor egy nyíl röpült el a fejétől alig pár ujjnyira. A lánynak szerencséjére semmi baja nem esett, ám ijedtében nagyot sikított. Ekkor egy 17 év körüli fiú rohant oda.

• Jól vagy?-kérdezte
• Igen, csak a nyilad közvetlen a fejem mellett szállt el. De nyugodj meg, nincs semmi bajom, csak a félelemtől sikítottam.
• Akkor hát megnyugodhatok, hisz miután sikítottál, azt hittem, hogy a szarvas helyett, akit célba vettem, egy leányt sikerült eltalálnom.
• Akkor örülhetsz. Valamint, ha épp vadászol, én nem is zavarlak tovább!
• Inkább maradj, nem zavarsz! Vagy sietsz valahová?
• Az erdőben egy fának dőlve olvastam a könyvemet. Mit gondolsz, sietek valahova?
• Ez alapján nem hinném. Van kedved velem tartani egy sétára?
• Örömmel.

Ekkor elindultak az erdőben, egyre beljebb.

• És, hogyhogy itt olvasol? Vagy egyáltalán miért vagy itt? Nem mintha baj lenne, csak még sose láttalak erre.
• Hát, Londonba tartok, csak megálltam egy picit pihenni. Épp a könyv egy feszült pillanatánál tartottam, amikor ellőtted a nyilat.
• Sajnálom, hogy megzavartalak. Őszintén nem volt szándékomban.
• Igazából nem is baj, sőt köszönöm!
• De miért? Azt mondtad érdekes volt az olvasmányod.
• Lehet, de úgy is útnak kellett volna már indulnom, s te szerencsére ráébresztettél erre.
• Miért is kellett volna útnak indulnod? Azt mondtad, nem sietsz.
• Oh, túl bonyolult ez ahhoz, hogy elmagyarázzam. Túl hosszú lenne, és nem akarlak addig feltartani.
• Azt mondtad, hogy Londonba tartasz. Én is arrafelé megyek, tehát mehetnénk együtt, és akkor el tudnád mesélni. Mit szólsz hozzá? Leszel egy darabig az útitársam?
• Miért is ne?
• Hát, akkor légy üdvözölve, hivatalosan is! Daniel vagyok! És te?
• Abigail.
• Abigail…szép név.
• Köszönöm-felelte fülig pirulva.

Ekkor a fiú hirtelen irányt váltott.

• Miért jövünk erre?-Kérdezte Abigail
• Mivel lóval érkeztem, és őt nem szeretném itt hagyni.

Mindketten szótlanok voltak, mígnem elértek egy szürke lóhoz. Ekkor Daniel ösztönösen felült a lóra, majd a kezét Abigailnek nyújtotta. Abigail bizonytalanul, de felült Daniel mögé a lóra. Ezután Daniel így szólt:

• A kezed…
• Tán valami baj van vele?-Kérdezte Abigail aggódva
• Dehogy! Csak olyan finom, mint egy nemes-kisasszonyé. Ha már erre terelődött beszélgetés, honnan is származol? Sajnálom, csak semmit se tudok rólad, és a kíváncsiságom az egeket verdesi. De, még, mielőtt ezt megmondanád, jó lenne, ha elindulnánk. Kapaszkodj a derekamba!
• Valóban nemesi-családból származom. Szüleim első gyermeke vagyok, három kisebb testvérem van. A szüleim szerelemből házasodtak annak idején, és még azóta is ugyanúgy szeretik egymást. Testvéreimmel nagyon jó a viszonyom, s még egy barátnőm is van, a szomszédból, akire szintén testvéremként tekintek. Hát, innen is származom. Meg vagy vele elégedve?
• Természetesen. De, csak azt nem értem, ha ilyen tökéletes volt az életed, miért is nem vagy otthon, a békés családi körben?
• Áh, nagyon is egyszerű az okom erre.
• Mégpedig?
• A szüleim férjhez akartak adni.
• És, nem volt kérőd? Bár ezt kötve hiszem!-tette hozzá gondolatban.
• Nem, nem ez volt a baj. Igazából Julia szerint sok kérőm van, csak, engem nem érdekelnek a kérők! Igazából sokkal szívesebben olyasok, mint hogy velük törődöm. Nem akarok még férjhez menni! Szívesebben tanulnék még! De, a szüleim férjet akartak nekem választani. Én pedig nem maradhattam, és az egyetlen megfelelő ötletem az volt, hogy elszökök otthonról.
• Akkor a szüleid már biztosan keresnek. Biztos, hogy jó ötlet volt eljönnöd? Ha meggondoltad magad, én szívesen hazavinnélek lovon.
• Átgondoltam már, és a döntésem végleges. De, te még semmit sem mondtál magadról. Úgy járja, ha én meséltem magamról, akkor te is mesélsz!
• 17 éves vagyok. Egy elég neves családból származom. Két bátyám van, és már mindkettőjüknek van már felesége. A te szüleiddel ellentétben az enyémek nem szerelemből házasodtak, bár mára már megszerettél egymást. Nagyon szeretek vadászni, s szerintem közel s távol ez a legszebb erdő, és itt lehet a legjobban vadászni. És, mit is fogsz csinálni, ha Londonba érsz?
• Őszintén? Nem tudom! Aggódok is egy picit ezért, de, majd megoldódik.
• Remélem is. Hogy szólítsalak? Úgy értem, hogy szoktak téged hívni? Abigail? Abby?
• Senki sem szokott becézni.
• Hát, akkor, ha megengednéd, lennék én az első, aki ezt megteszi.
• Ha szeretnéd. Ha itt tartunk, én hogy hívhatlak? Daniel?
• Hívj csak Danynek!
• Dany? Ki hívott így téged?
• A bátyáim hívtak régen. Miért, tán nem tetszik?
• Dehogynem. Amennyire eddig megismertelek, illik is hozzád!
• Ó, köszönöm! Ha szabad megkérdeznem, mit tartasz abban a nagy tarisznyában?
• Majd talán később megtudod!-Felelte rejtélyes mosollyal az arcán.

Ekkor Abigail csöndben maradt, és elgondolkozott. Hogy lehet, hogy ez a fiú kedves hozzá, úgy, hogy nem is ismeri? De, nem maradt sok ideje gondolkozni, mert lassan egy város széléhez értek. Daniel egyre lassított, majd végül megálltak egy fogadó előtt. Daniel leszállt a lóról, majd őt is lesegítette. Ezután a lovat kikötötte, majd Abigailt magával húzva bement a fogadóba.

• Két szobát szeretnék kérni!
• Azonnal uram!-mondta a fogadós, s már ment is előre mutatni a szobákat.
• Ez itt a hölgyé-mutatott egyre-ez pedig az úré-mutatott egy másikra.
• Köszönjük szépen!-mondta Daniel-Majd reggel fizetünk.
• Ahogy akarják!-mondta a fogadós- Szép álmokat!

Miután a fogadós elment, Abigail így szólt:

• Igazán nem kellet volna kivenned egy szobát!
• Miért, tán szívesebben aludtál volna az én szobámba?
• Nem úgy értettem, hanem…

Ekkor Daniel a szavába vágott:

• Nyugodj meg, ez csak egy kis szívesség! Most menj aludni, szerintem rád fér!

Még az ajtóból visszanézett, s így szólt:

• Jó éjszakát, Abby!
• Jó éjszakát, Dany!